„Anya, már negyedik éve, hogy nem ünnepelhetlek. Már négy éve, hogy örökre elmentél. De még mindig emlékszem arra a pillanatra, amikor elmondhattam neked, hogy újra nagymama leszel. Mosolyogtál, és rögtön megmondtad, hogy Benő lesz. És igazad lett. Azóta már úgy hív téged, a Messzi mama. Fáj, hogy nem láthatod, nem ölelheted, nem puszilhatod őt. Fáj, hogy nem láthatlak titeket együtt, pedig tudom, hogy ez volt az egyik legnagyobb vágyad. Azóta minden más. A családunk más. Te voltál az, aki mindent összetartott, és most a hiányod mindenhol ott van. Mi lenne most, ha itt lennél? Hazafelé tartanék hozzád, és az asztalon rántott hús várna ránk, ahogyan mindig. Annyira hiányzol. Elképesztő az üresség, amit itt hagytál. És bár teltek az évek, azt hiszem, ez a hiány örökké velem marad. Nincs nap, hogy ne gondolnék rád. Ha csak a kisfiamra nézek, mindig beugrik a gondolat: bárcsak itt lennél, de nem vagy. És ez így lesz mindig.”