Halottak napján nem tud jobban fájni a hiány. Hiszen az mindig itt van. Ott bujkál a reggelekben, a kávé illatában, a félbemaradt mondatokban, az elharapott szavakban, amiket már nem lesz kinek kimondani. Ott van a sikerekben, amiket már nem látnak, és a kudarcokban, ahol annyira kellene egy ölelés, egy bólintás, egy „semmi baj”. Ott van a csendekben, amikor magadban beszélsz hozzájuk, és titokban reméled, hogy valahol meghallják. Talán az élet nem gyógyítja be ezt a sebet. Nem lesz kisebb, nem lesz könnyebb. Talán csak mi tanulunk meg nagyobbnak lenni a fájdalomnál. Mert a szeretet, amit kaptunk, nem múlik el. Ott marad bennünk — minden mozdulatban, minden mosolyban, amit továbbadunk. És épp ezért kell kimondani mindent, amíg lehet. Nem lehet eleget szeretni. Nem lehet elégszer ölelni. Nem lehet elégszer kimondani, hogy „szeretlek”. Mert egyszer majd csak az emlékek maradnak, és egy halk hang a szívünkben, ami azt mondja: „de jó, hogy elmondtam, amíg még lehetett.” A hiány nem múlik el. De a szeretet… az örökre bennünk marad. Ezt nem veheti el az elmúlás. 🕯️🤍💔🙏🏻 Nagyon Hiányzol Nekünk 😭

“Mondd, hogy jó helyen vagy, Hogy puha minden felhő, Napsugár van, nincs fagy És sok nefeljcs nő. Mondd, hogy nem felejtesz, Hogy dúdolsz még sokat. Ha egy könnycseppet elejtesz, Csak a szép emlékek miatt. Mondd, hogy minden rendben, Ahogy régen is tetted, Hogy csak öröm van szívedben, A rosszat mind feledted. Mondd, hogy minden van fenn, Mi szívednek kedves, Mindig kalács sül benn, Almás-kakaós-meggyes. Mondd, hogy vigyázol ránk, Bárhol is fut lépted, Két éve áll az óránk, Szívünk magaddal vitted. Mondd, hogy szép a holnap, Fentről biztos érzed, Felhők után a Nap - Te majd elintézed.”

“A gyász nem múlik el. Átalakul. Lassabban lélegzik, csendesebb lesz, de velünk marad. Először csak fáj. Aztán mesélni kezd. Emlékeket hoz elő. Egy hangot. Egy mozdulatot. Egy illatot, ami újra visszavisz oda, ahol még együtt voltunk. A gyász nem felejtés. Épp ellenkezőleg – emlékezés. Ahogy telik az idő, már nem csak a hiányt látjuk. A fájdalom mögül előbukkan a szeretet. A nevetések, az ölelések, a pillanatok, amiket senki sem vehet el. A gyászfeldolgozás nem cél, hanem folyamat. Nem elengedés, hanem átrendezés. Megtanulni együtt élni azzal, ami már nincs, de örökre bennünk maradt. A gyász néha suttog, néha kiabál. De mindig kér valamit: figyelmet, időt, elfogadást. És végül megmutatja, hogy a fájdalom mögött ott van a szeretet. Mert amit elvesztettünk, az valójában nem tűnt el. Átváltozott. Belénk költözött. Egy szóba, egy gesztusba, egy könnybe. És ettől kezdve máshogy látjuk a múltat. A szeretet festi át az emlékeket. Nem fehéret húz a fájdalomra, hanem színeket kever hozzá. Így lesz a veszteségből történet. És a történetből erő. Ez a gyászfeldolgozás. Nem felejteni, hanem tovább szeretni. Még akkor is, ha már nem lehet kézen fogni, csak csendesen a szívünkben hordozni.” 🖤

🖤