VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Elment az Unokatestvérünk! Elment a mi Gigánk!

Halála előtt két nappal beszéltem vele, kicsit zaklatottan érdeklődött, mert valószínűleg egy rossz álomból ébredt. Családjaink erős szálakkal kötődtek egymáshoz. Ágota – vagy ahogyan a család hívta: Giga - 1939. december 23-án született. Mondhatni, karácsonyi ajándékként. Harmadik gyermeke volt szüleinek, akik Murakeresztúron, a Dráva folyó partján, egy határ menti faluban éltek. Szülei tanítók voltak. Édesapja, Gyula bácsi kántortanító, édesanyja Jolán néni Fityeháza gyermekeit tanította a település kis iskolatermében. Négy gyermekük született, két fiú, két lány. Ágota harmadikként. A második világháború után a falu határsávba került, ezért nem volt látogatható. Csak külön engedéllyel lehetett belépni a területre. Így a Balaton környékén élő rokonságot inkább ők látogatták. Szerencsére, összetartó családok lévén, a nyári szünetekbe végiglátogatták a Somogyban élő Tatai testvéreket, akik nyolcan voltak. Nagyapám, a legidősebb testvér volt, én az unokája - akkoriban a legkisebb gyerek a családban. Sok időt töltöttem Balatonkilitiben a nagyszüleimnél és Ágota, valamint szülei, testvérei az iskolai szünetekben jöttek nyaralni hozzánk és a többiekhez: Siófokra, Zamárdiba, Balatonszabadiba. Gyakran lettem a nagyobb gyerekek „játszótársa”, akit lehetett tanítani énekekre, táncolni, etetni, hintáztatni. Nagy élmény volt, amikor „Hollóval” a fekete nóniusszal, lovaskocsin kivittek bennünket a szőlőhegyre. A pince melletti meggyfa termését jó étvággyal ettük, majd amikor már megaszalódott, a legfinomabb csemegénk lett. Felugráltunk érte, az ágakról dézsmáltuk az aszalékot. A hegyen mindféle gyümölcs volt, amit közvetlenül a fáról ehettünk. Időnként egy vonat volt látható a völgyben, ami Kaposvárra tartott. A gőzös látványa, szinte megbabonázott bennünket. Valódi látványosság volt nekünk.

Az ötvenes évek vége felé Gigáék Balatonkilitire költöztek. Mi is akkoriban jöttünk vissza Budapestről. Ő már nagylány volt, én még kicsi. Ennek ellenére sokszor találkoztunk.                                                                              

Megismerkedet nagy szerelmével és összeházasodtak. Gyönyörű, modern menyasszonyi ruhája volt, a haján kis kalapdísszel, amely újdonságnak számított akkoriban. Boldog volt.                                                                                                                            Két gyermekük született, akikkel szintén örömteli kapcsolatunk volt és van is a mai napig. Gigának sokat köszönhetek. Már a negyvenes éveimben jártam, amikor tanulmányokat folytattam egy budapesti székhelyű intézményben. Férjem halála miatt egyedül maradtam a gyermekeimmel és a többnyire hétvégére eső foglalkozások miatt gyakran kellett ott aludnom. Természetesen náluk. A kisebbik gyermekem mindig jött velem. Ági és lánya Kinga vigyáztak rá, amíg én távol voltam. Neki köszönhetem, hogy újságíró lettem és életem fontos állomásaként, értékes, élményekben gazdag munkát végezhettem, egészen nyugdíjazásaimig. Ági hatalmas életösztönnel, kitartó szorgalommal, örök optimizmussal élte az életét. Fiatalkorában sportolt, gátfutó volt, túrázott, napi dolgait, ha tehette az utolsó napig gyalogolva intézte. Korábban rendszeresen látogattuk egymást, de ennek a pandémiás időszaknak köszönhetően csak telefonon tartottuk a kapcsolatot. Rendszeresen hívtuk egymást. Anyáskodva figyelmeztetett arra, hogy az egészségünk a legfontosabb, az életbe maradásunkért pedig óvatosnak kell lennünk. Jókat nevettünk a régi családi történeteken, megbeszéltük, hogy ha vége lesz ennek a borzasztó félelmetes időszaknak, akkor rendezünk egy nagy-nagy családi találkozót. Korábban erre többször is volt példa: a szüretek például ilyen események voltak. Ilyenkor közel negyvenen gyűltünk össze. Giga nagy űrt hagyott maga után. Én a mai napig a pótolhatatlan „nővéremet” siratom, aki az életem részeként tartozott hozzám, hozzánk. Családommal és a rokonsággal együtt, csak a fotókon láthatjuk és a közös élményekkel őrizhetjük emlékét.

Berlinger Ágnes, Siófok, 2021. Január 29.