Pércsi István
HITELES EMLÉKOLDAL
HITELES
EMLÉKOLDAL
(139)
1972 
2020 
Pércsi István(Pisti)
1972-2020 
Név:
Pércsi István
Becenév:
Pisti
Születési név:
Pércsi István
Születési idő:
1972. november 23.
Születési település:
Debrecen
Elhunyt:
2020. december 12.
Másik idézet Másik idézet
Idézet mentése Idézet mentése

""Végül majd ott leszek egy halk szóban, egy dalban,mit a szél sodor, ott leszek egy véletlen pillanatban, hol még őszinte a mosoly." (Papp Ádám)"

Pércsi István élettörténete
Pércsi István nem volt sztár abban az értelemben, ahogy ma veszik – de ember volt – és annak nagyszerű. 1972. november 23-án látta meg a napvilágot Debrecenben, Oláh Zsuzsanna és Pércsi István - egy egyszeri, kétkezi, de becsületes, szorgalmas munkát végző édesanya és édesapa elsőszülött gyermekeként.

Egy testvére született, Kriszti, akinek mindig is a legnagyobb támasza volt, védte, óvta, vigyázta az utolsó percig. A szülői házban kapta útravalóul a munka szeretetét, tiszteletét. Azt a tiszteletet, ahogy a nőkkel bánt mindig is. Nagyon sokat dolgoztak, ezért Pisti gyakorlatilag kiskorától kezdve vigyázott a húgára.Mindent megtett, amit megkellett, legyen az főzés vagy sütés, teljesen önzetlenül.

Az általános iskolát Földesen végezte el, majd ezt követően az Arany János Gimnázium egészségügyi tagozatára iratkozott be, amelyet 1991-ben végzett el. Egyből a munka világában találta magát, az akkori nevén Dr. Zöld Sándor Kórház alkalmazottja lett, majd a kötelesség sorkatonai szolgálatra szólította el, ahonnan 1993-ban szerelt le. Életének egyik fő vezérvonala, szenvedélye volt választott hivatása.

Bár eleinte nem nagyon akart mentős lenni – melyet 1994-ben kezdett el először Szolnokon, majd Törökszentmiklóson; ám néhány hónap után már látszott, hogy ez igazi szerelem. Sokszor csak leült az asztalhoz, és egy kávé mellett elmondta, ha valami olyat élt meg, ami megrázta. Sok ilyen volt. Nehezen viselte az értelmetlen halált, ha gyerekek sérültek meg. Végtelen tisztelettel bánt az elesettekkel, támogatta a gyengéket. Elhivatott szakember volt, sokat tanult és olvasott, igyekezett mindig fejlődni. Az első Mentőegységek egyikén dolgozott, amelyek kiértek a Szajolnál történt vonatbalesethez, és mentette, ellátta a sérülteket. Ezt nagyon nehezen dolgozta fel a későbbiekben.

1997-től lett a berettyóújfalui mentőszolgálat dolgozója, de munkahelyi és közúti elsősegély tanfolyamokon oktatói munkát is vállalt, melyben nagy elismertséget szerzett, közvetlen természete, humora, szakértelme miatt sokan kedvelték és tisztelték. Mindezek mellett másodállásban dolgozott a Debreceni Klinika belső mentőszolgálatánál, kezdetben aktív vonulóként, később mentésirányítóként. Bárhol járt, szinte nem volt olyan, hogy ne állították volna meg: megköszönni a segítséget, az oktatást, vagy olyanok, akiknek hozzátartozóját vitte, mentette meg. Sokszor késő este csörgött a telefonja, hogy segítsen egy vizsgálatkérővel, vagy hogy melyik orvoshoz menjenek valamilyen problémával. Nagyon büszke volt arra, hogy az Országos Mentőszolgálatnál dolgozott. 
A bajtársak is viszont szerették, így nem is meglepő, hogy e vers az ő emlékének íródott: 

„Csendben letettem a telefont
Elindult a könnyem
A döbbenet lassan körbefon
Ülök megtörten
Sóhajtva nézek fel az égre Miért?-et suttogva
Vádlón az Isten szemébe
Az életet ostorozva 
Választ nem kapok 
Talán nem is szeretnék
Megmaradnak a pillanatok 
Emlékszem:
Őt csak szerették
Büszke vagyok, hogy ismerhettem
Büszke, hogy bajtársa lehettem!
És most…. 
Lehajtott fejjel, kisírt szemmel
Gyújtok egy gyertyát 
Hogy árnyékok ne zavarhassák az Útját! 
Nyugodj békében, Pisti!”
Tim Attila

Későbbi feleségével, Szilaj Etelkával 1990-től tartoztak össze – igazi diákszerelem volt az övék -, majd 1994. július 09-én kötöttek házasságot Földesen. 30 éven keresztül voltak egy pár, jóban-rosszban, mindent megosztva egymással. Bármi történt, egymás kezét fogva, dacolva mindennel mentek előre, hogy együtt megadhassanak mindent egymásnak, és gyermekeiknek. Három csodálatos gyermekük született: Boglárka 1995-ben, és az ikrek: Lili és Gergő 1998-ban.Csodálatos apa volt. Ott volt mindegyikük születésénél, fogva felesége kezét, és hihetetlenül büszke volt. Gyakorlatias édesapa volt, a kezdetektől fürdette és etette őket, később pedig sétált velük és ahova tudott, elment megnézni őket, legyen az óvodavizsga szavalóverseny vagy ballagás. Mindig az volt számára fontos, hogy tovább adja azokat az értékeket, amelyeket ő hozott otthonról. Bár igyekezett erős kézzel irányítani őket, mégis ő volt, aki „cinkosuk” tudott lenni mindenben. Mint a jó zsaru, rossz zsaru...Hihetetlenül büszke volt arra, hogy mindhárman tanulnak, nyelvet beszélnek és  megtalálták a helyüket az életben. Gyerekbolond volt, mégis bármilyen korosztállyal megtalálta a hangot.

Otthonában tudott igazán lazítani családja körében. Ha volt egy kis ideje, a nappalian pihenve tévézett vagy olvasgatott az interneten. Tele volt tervekkel, szeretett élni. 2020.december 12-én a világot felkavaró új járvány egyik áldozataként örökre megpihent, végsőkig hősiesen a frontvonalon harcolva másokért.

Hogy ki volt ő valójában, és milyen ember? Állhatna itt most akárhány szépen megfogalmazott körmondat, de egyik sem fejezi ki jobban annál, hogy: „194 centi, közel 140 kiló hatalmas nagy szív”.