“A gyász nem múlik el. Átalakul. Lassabban lélegzik, csendesebb lesz, de velünk marad. Először csak fáj. Aztán mesélni kezd. Emlékeket hoz elő. Egy hangot. Egy mozdulatot. Egy illatot, ami újra visszavisz oda, ahol még együtt voltunk. A gyász nem felejtés. Épp ellenkezőleg – emlékezés. Ahogy telik az idő, már nem csak a hiányt látjuk. A fájdalom mögül előbukkan a szeretet. A nevetések, az ölelések, a pillanatok, amiket senki sem vehet el. A gyászfeldolgozás nem cél, hanem folyamat. Nem elengedés, hanem átrendezés. Megtanulni együtt élni azzal, ami már nincs, de örökre bennünk maradt. A gyász néha suttog, néha kiabál. De mindig kér valamit: figyelmet, időt, elfogadást. És végül megmutatja, hogy a fájdalom mögött ott van a szeretet. Mert amit elvesztettünk, az valójában nem tűnt el. Átváltozott. Belénk költözött. Egy szóba, egy gesztusba, egy könnybe. És ettől kezdve máshogy látjuk a múltat. A szeretet festi át az emlékeket. Nem fehéret húz a fájdalomra, hanem színeket kever hozzá. Így lesz a veszteségből történet. És a történetből erő. Ez a gyászfeldolgozás. Nem felejteni, hanem tovább szeretni. Még akkor is, ha már nem lehet kézen fogni, csak csendesen a szívünkben hordozni.” 🖤