A mélyben csak tested merült el, csak ő tűnt el a föld alatt, de lényed lényege ezer felé szóródva is köztünk maradt. A fényben egy pillangó köröz csapongva árkon-bokron át, ámulva nézted: most szárnyán röpíti pillantásod hű hímporát. A kilincsed ujjaid nyomában lényed, tündöklő nyomdokod ragyog, ha rászáll egy bogár, ő is egész testében fellobog! A szőnyegben, mint hang a húrban, csak alszik lépteid üteme, lábad minden nyoma léptem nyomában zúg, mint a felébredt zene. Tűvé teszem érted a világot! Vágyom, hogy megtaláljalak. Ó, te a szélben száz felé szóródott, mégis lenyűgöző alak! Mindent összegyűjtök belőled. Csak testedből lett puszta por. Izzó bensőmben éned minden része teljes lényeddé összeforr. (Keszei István)