Drága Dodi!
Két évnek kellett eltelni, hogy legyen erőm leírni a gondolataimat. Azzal kezdeném a megemlékezést, hogy életem első legboldogabb időszakát Tőled kaptam a születésed által.
Nagyon sok időt töltöttünk együtt, csúsztam-másztam-hasaltam veled a szőnyegen, a fűben egyaránt. Önfeledten labdáztunk és a Papától kapott kistalicskán fuvaroztuk a homokot, építettünk várat stb.
Jól esett, hogy később szívesen jöttél hozzánk nyaralni, jól érezted magad itt. Ahogyan most a gyermekeid is.
Büszke voltam Rád, amikor az iskolában, munkahelyeden, fociban, Kékszalag versenyen jó eredményeket értél el.
Melengette szívem mikor mondták a szüleid, nagyszüleid, hogy sok mindenben hasonlítasz rám, sok gesztust, szokást átvettél tőlem. Le sem tagadhatnád, hogy a rokonom vagy.
Mikor felnőtt lettél, nagyon jókat beszélgettünk, továbbra is szeretted a főztöm.
Családalapításod után is töretlen maradt a szeretet egymás iránt. Szívesen jöttetek hozzánk mindannyian és mentünk mi is hozzátok.
Boldogan mutattad a szép házat, amit családod számára terveztetek, építettetek, közös otthonotokként.
Akkor a következő sorokat írtam Neked, de még nem gondoltam, hogy mekkora jelentősége lesz ennek a mondatnak „Otthon az, ahol együtt van a család”.
„Otthont építesz... gyűjtesz rá, megveszed az építőanyagokat, mestereket keresel, terveztetsz, tervezel, szervezel és végül felépül.
Életed legnagyobb vállalkozása. Amire annyit készültél, amiről annyit álmodoztál. És mégsem otthont építettél, csak házat. Mert az otthont nem a házban találod meg. Nem a falak között, nem a tető alatt. Valahol egészen másutt. A családod lelkében. Ők lesznek házadban az igazi otthon.
Mindannyian tudjuk, hogy az otthon nemcsak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon menedék. Az az ember, akinek van hová – és van kihez – hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait.
A ház csak egy épület, de az otthon egy érzés.
Otthon az, ahol együtt van a család.
Nem igen nevezhető otthonnak az, ahol az embert nem várja család.
Emberek nélkül az épület nem több, mint egy emlékkel telezsúfolt múzeum.
Az otthon az a hely, ahonnan ha elmész, hiányozni fog(sz).
Mert boldog csak az lehet, aki otthon boldog.”
Te otthont építettél szeretett családodnak!
Sajnos nem önszántadból, de Neked el kellett menned és bizton tudom, hogy a mai napig vár a család és mindenkinek nagyon hiányzol.
Következő idézetet a búcsúztatódból „vettem kölcsön” de ennél találóbb gondolattal nem tudnám zárni az emlékezést: Gyermekeid érzik és tudják, hogy „az Édesapjuk most is az, aki mindig is volt: az őrangyaluk! Bár már nem köztük, de velük vagy!”
Kit szívünkben érzünk, nem hal meg soha. Kit lelkünkkel látunk, nem hagy el soha. Az élet elmúlik, de az emlékek élnek, amíg élünk, őrizzük őket.
